Filozófiám
L. Ron Hubbard írása
L. Ron Hubbard 1965 tavaszán született „Filozófiám” című írását úgy tekinthetjük,
mint saját meghatározó nyilatkozatát filozófiai álláspontjáról.
A filozófia tárgya igen ősi. A szó jelentése: „A bölcsesség, illetve a dolgok és okaik ismeretének szeretete, tanulmányozása és keresése, legyenek azok elméletiek vagy gyakorlatiak.”
Minden, amit a tudományról vagy a vallásról tudunk, a filozófiából ered. Minden más birtokunkban lévő és használt tudásunk mögött és fölött a filozófia áll.
Mivel jó ideje kizárólag a tudás fellegvárainak és az értelmiségnek fenntartott dolognak tekintették, az utca embere számára szinte hozzáférhetetlen volt.
A tudományosság áthatolhatatlan védőburkával körülvett filozófia csupán a kiváltságos kevesek számára volt fenntartva.
Saját filozófiám első számú alapelve, hogy a bölcsesség mindazoké, akik el szeretnék érni azt. A bölcsesség a közembernek és a királynak egyaránt szolgálója, és soha nem lenne szabad félelemmel vegyes tisztelettel nézni rá.
Az önző tudósok ritkán bocsátanak meg bárkinek, aki megpróbálja ledönteni a titokzatosság falait és bebocsátani az embereket. Will Durantet, a modern amerikai filozófust tudóstársai a szemétre vetették, miután A gondolat hősei címmel népszerű könyvet írt a témáról. Így aztán kritika ér bárkit, aki a „bennfentes körök” tiltakozása ellenére is megpróbálja elhozni az embereknek a bölcsességet.
Saját filozófiám második alapelve az, hogy alkalmazhatónak kell lennie.
A penészes könyvekbe zárt tudás aligha válik bárkinek is a javára, és így értéktelen, hacsak nem lehet felhasználni azt.
A harmadik alapelv az, hogy bármely filozófiai ismeret csak akkor értékes, ha igaz, vagy ha működik.
E három alapelv olyannyira idegen a filozófia területétől, hogy saját filozófiámnak külön elnevezést adtam: Scientology. Ez mindössze annyit jelent: „tudni, hogyan tudjunk”.
Egy filozófia mindössze út lehet a tudás felé. Nem lehet tudás az, amit belevernek az ember fejébe. Ha valakinek rendelkezésére áll egy út, akkor megtalálhatja, hogy számára mi igaz. És ez a Scientology.
Ismerd meg tenmagad... s az igazság szabaddá tesz.
Ezért minket a Scientologyban nem érdekelnek az egyéni tettek és különbségek. Csak az érdekel bennünket, miként mutassuk meg az Embernek, hogyan szabadíthatja meg önmagát.
Ez persze nem túl népszerű azok között, akiknek megélhetése és hatalma mások rabszolgasorba juttatásától függ. De történetesen ez az egyetlen út, amit találtam, amelyik valóban jobbá teszi az egyén életét.
Az elnyomás és a zsarnokság a depresszió alapvető oka. Ha egy személyt ezektől megszabadítunk, akkor felegyenesedhet, rendbe jöhet, és örülhet az életnek.
És bár ez népszerűtlen lehet egy rabszolgatartó számára, ám annál népszerűbb az emberek körében. A hétköznapok embere szereti boldognak és egészségesnek tudni magát. Szereti, ha meg tudja érteni a dolgokat, és tisztában van azzal, hogy az út a szabadsághoz a tudáson át vezet.
Ezért kopogtat az Emberiség 1950 óta az ajtómon. Mindegy, hol éltem, mennyire távol a világtól. Amióta először közreadtam egy könyvet* erről a témáról, az életem többé nem a sajátom.
Szeretek másokon segíteni, és életem legnagyobb örömének tekintem, amikor azt látom, hogy egy ember megszabadítja önmagát az árnyaktól, amelyek elhomályosították napjait.
Az ember ezeket az árnyakat annyira sűrűnek látja, és azok olyan súllyal nehezednek rá, hogy amikor felfedezi, hogy ezek csak árnyak, és képes átlátni és átsétálni rajtuk, és újra megfürödhet a napfényben, akkor rendkívül boldognak érzi magát. És attól tartok, én is éppoly boldog vagyok, mint ő.
Sok emberi szenvedést láttam. Igen fiatalon bebarangoltam Ázsiát, és szemtanúja voltam a túlnépesedett és tudásukban elmaradott országok kínjainak és gyötrelmeinek. Láttam, amint az emberek közönyösen átlépik az utcán a haldoklókat. Láttam a koldusoknál is alantasabb sorsú gyermekeket. És mindezen nyomor és lealacsonyodás közepette találtam szent helyeket is, ahol hatalmas bölcsesség halmozódott fel, de gondosan elrejtették, és csupán babonaként adták tovább. Később a nyugati egyetemeken láttam, hogy az Ember az anyagi dolgok megszállottja, és láttam, hogy milyen agyafúrtsággal rejtegeti fenyegető falak között azt a kis bölcsességet, amelynek tényleg a birtokában volt, és hogy miként tette azt elérhetetlenné a kevésbé kiváltságos közemberek számára. Átéltem egy szörnyű háborút is, és láttam a háború rettegését és fájdalmát, amelyen egyetlen tisztességes és emberséges szó sem enyhített. Nem kolostori életet éltem, és a bölcset, aki nem élt, és a tudóst, aki nem hajlandó megosztani tudását, megvetem.
Sok nálam bölcsebb ember élt, de kevesen jártak be ilyen hosszú utat.
Láttam az életet fentről lefelé és lentről felfelé. Mindkét arcát ismerem. És tudom, hogy van bölcsesség, és hogy van remény.
A II. világháború végén, megsérült látóidegektől vakon és a csípőmet és hátamat ért testi sérülésektől lebénulva azzal kellett szembenéznem, hogy gyakorlatilag nincs jövőm. Szolgálati nyilvántartásomban ez állt: „Ez a tiszt semmiféle neurotikus vagy pszichotikus tendenciát nem mutat”. De ez is ott állt: „Maradandóan rokkant.” És akkor jött az újabb csapás – családom és barátaim elhagytak, mint egy feltehetőleg reménytelen nyomorékot, aki élete hátralévő napjaiban csak terhet jelentett volna számukra. Mégis, kevesebb mint két év alatt visszaküzdöttem magam odáig, hogy ismét jó kondícióban voltam, és erős – mindezt úgy, hogy pusztán azt használtam, amit tudtam, illetve amit sikerült megállapítanom az Emberről, valamint a világegyetemhez való viszonyáról. Nem volt senki, aki segített volna – amit tudnom kellett, magamnak kellett kiderítenem. És elég trükkös dolog úgy tanulni, hogy közben nem lát az ember. Lassanként hozzászoktam, hogy azt mondják: lehetetlen, nincs esély, nincs remény. Mégis újra elkezdtem látni, járni, és teljesen új életet alakítottam ki. Boldog és elfoglalt életet, amely reményeim szerint hasznos is. Egyedül azokban a pillanatokban vagyok szomorú, amikor bigott emberek azt mondják másoknak, hogy minden rossz, és nem vezet semmilyen út sehová, és sehol nincs remény, és hogy nincs más, csak szomorúság, egyhangúság és vigasztalanság, és minden olyan erőfeszítés, amellyel másokat segíteni akarunk, hiábavaló. Én tudom, hogy ez nem igaz.
Így hát a saját filozófiám abban áll, hogy a bölcsességet meg kell osztani, segíteni kell másokat, hogy tudjanak segíteni saját magukon, és ezt folytatni kell minden vihar ellenére, mert mindig jön egy szélcsendes időszak. Ugyancsak figyelmen kívül kell hagyni az önző értelmiségi gúnyolódását, ahogy azt kiáltja: „Ne tárjuk fel a rejtélyt! Tartsunk meg mindent magunknak. Az emberek úgysem értik.”
De mivel még sohasem láttam olyat, hogy a bölcsességnek bármi haszna is lett volna, amikor nem osztották meg, és mert szeretek másokat boldognak látni, és mert úgy találom, hogy az emberek túlnyomó többsége képes megérteni és valóban megérti a dolgokat, folytatni fogom az írást, a munkát és a tanítást, amíg csak létezem.
Nem ismerek ugyanis olyan embert, akinek bármiféle kizárólagos joga lenne az univerzum bölcsességéhez. A tudás azoké, akik képesek felhasználni önmaguk és mások megsegítésére.
Mindnyájan boldogabb életet élnénk, ha a dolgokat egy kicsit jobban ismernénk és értenénk.
És van egy út ezek megismeréséhez, és van egy út a szabadsághoz.
A régi teret kell engedjen az újnak, az igazságnak le kell lepleznie a hazugságot, és az igazság – bár küzdenek ellene – végül mindig diadalmaskodik.
* A Dianetics: A szellemi egészség modern tudománya 1950 májusában jelent meg.
